– Hogyan ismerkedett meg a labdarúgással?

– Óvodába Csíkszeredába jártam, aztán a család hazaköltözött Csügésbe, és az első osztályt Palánkán kezdtem, az iskola udvarán fociztam először. Naponta, szinte reggeltől estig rúgtuk a labdát, nem volt szakedző mellettünk, de mi, gyerekek nagyon szerettünk focizni az iskola udvarán, de azon kívül is. Gondolom, sokuknak ismerős, amikor a gyerekek választanak, alakul két csapat, két-két nagyobb kő vagy iskolatáska jelöli a kapukat. Amikor én elemi osztályos voltam, nekünk nem volt mobiltelefonunk vagy tabletünk, és minden gyerek tudott focizni! Volt, aki ügyesebben, de az iskolámból az összes gyermek focizott.

– Mit kapott az FK Csíkszeredától, a Székelyföld Labdarúgó Akadémiától?

– Úgy érzem, hogy együtt fejlődtem a klubbal, az akadémiával. Amikor jelentkeztem a csíki klubnál, a stadion új lelátója még nem volt kész, három évet a Gyermek sétányon lévő kollégiumban laktam, majd leköltöztünk a lelátó alatti korszerű épületbe. Érdekesség, hogy 16 évesen játszottam az U17-esek számára kiírt bajnoki döntőn, amikor Csíkszereda két csapata, az U16-osok és az U17-esek vívták a finálét. Én a győztes csapatnak, a Dusinszky Zoltán által irányított U16-nak voltam a tagja. De 16 évesen szerepeltem az én korosztályom csapatában, az U17-esben és az U19-esben, de még a felnőttek között is kaptam játéklehetőséget.

– Hogyan élte meg a nagy változást, amikor az FK Csíkszeredától a Puskás Akadémiához igazolt? Milyen volt a bemutatkozás a magyar élvonalban a felnőttek között?

– Számomra azért volt könnyebb a magyarországi beilleszkedés, mert én már 5. osztályos koromtól bentlakásban voltam, megtanultam az önállóságot. Viszont abból a szempontból nehezebb volt, hogy kevesebbet találkozhattam családommal. Nem féltem, pedig előttem már több székelyföldi játékos megfordult a magyarországi csapatoknál, és voltak, akik vissza kellett jöjjenek. Mondták, nehéz beilleszkedni, de én nem féltem, bíztam önmagamban. Először a magyar harmadik ligában, a Puskás Akadémia II-ben léptem pályára. A nyáron szó volt, hogy átadnak Csákvárnak, a Puskás Akadémia fiókcsapatának, de közben jött Hornyák Zsolt, a felnőtt csapat edzője, mondta, hogy kell pár fiatal, és engemet is kiválasztott.

– Kik azok az edzők, akik pályafutását befolyásolták, segítették a fejlődésében?

– Példaképem Bajkó Barna volt, az első edzőm, akit láttam a felnőtt együttesben játszani, pár meccsen pedig csapattársak is voltunk. Ilyés Róbertnek és Dusinszky Zoltánnak is sokat köszönhetek. Kint, Magyarországon az első edzőm Szélesi Zoltán volt, aki megmutatta az ottani életet, futballfilozófiát, majd Hornyák Zsoltnak is sok hálával tartozom, aki jelenleg is edzőm.

– Szerepelt a román utánpótlás-válogatottakban? Hogyan emlékezik vissza ezekre a meccsekre?

– A válogatottságot úgy veszem, mint egy ajándékot. Nem teher. A klubcsapatomnál és a válogatottnál is a maximumot adom ki az edzéseken. Majd a jövő eldönti, hogy ez mire lesz elég. 

– Mik a tervei?

– Célom az, hogy egy olyan csapatban játszhassak, amely minden évben a BL-csoportkörben szerepel. Minden játékosnak álma, hogy világbajnokságon szerepelhessen. Ma már úgy nézem a focit, hogy élvezzem minden pillanatát, minden szépet, ami ebben a sportágban van.

– Követi az FK Csíkszereda meccseit, azt, hogy mi történik a csíki klubnál?

– Természetesen követem az eredményeket, a felnőtteket és az ifiket is, illetve a sportbázisnál történő fejlesztéseket. Az FK Csíkszereda mindig a szívemben lesz!